Fantázia

Sziasztok! 

Nemrégiben megszállt az ihlet és egy nagyon "avantgárd" dolgot írtam. Ezt szeretném most megosztani veletek. Remélem tetszeni fog nektek, és élvezettel fogjátok olvasni.

Kicsikét rövid lett, de szerintem pontosan megfelelő hosszú egy ilyen csapongó, össze-vissza gondolathoz. Egyetértetek? Megér egy hozzászólást?

Ugyanezt a történetet (és még sok minden mást is) elolvashatjátok a személyes blogomon, amit IDE kattintva tudtok megnézni.

~Hope

 Ajánlott zene: William Joseph - Piano Fantasy (Ft. Caroline Campbell)

 

Fantázia

 

Húr pattan, lassan, biztosan, a dal szárnyán jön a rémálom. Mintha egy fekete felhő húzna, száguldok a semmibe, lassan folyva szét, mint egy paca, mit a festő ejt a vásznon. Vászon voltam és paca, s a bábmester festett velem, rajtam, általam, miattam. Rángat, szaggat, csupaszt és öl, mégis a tánc mindent elsöpör.

Valami a levegőben, nem enged el, csendben húz tovább, zaját elnyomja a belső dallam. És csak szaggat, kívül belül, mintha lelkem lovak közt tapodna, mintha ezerfelől húzna egy szál, és nem engedve csak szaggat, tépi a húsom, hajam, megfolyt és felemel, szívdobbanást serkent, mert csak egyre hajszol.

Valaki rángat. A láthatatlan csontujjak köré damil fonódik. Eszeveszett táncot járat, rángat és manipulál. A dallamra táncolok. Ha lankadok, a kötél megfeszül, bőrömbe vág, vért serkent. Az őrület kerülget, sikítanék, ám nem lehet. A csontkezek markolják a kötelet, táncoltatnak, majd lassan megállnak.

Egy pillanatra szabadságot érzek. Nem feszül a kötél, nem vág a bőr alá. Levegő áramlik a tüdőmbe, és ezer apró jégszilánkként fúródik belé a fájdalom. Mintha lángok marnának kívülről, mintha jeges szél közepén állnék, mintha e kettő pernyét a jégszilánkot vágna az arcomba, mintha csak ez a különös vihar folyna körülöttem. Másfajta kín ez, a kimerültségé. Valami régi érzés, egy illat, valami érintés. És előjön. Szánt és kínoz, legbelül fáj. A gondolatra, érzésre, kínra, ismét feléled a csontkéz

Ismét megfeszül a kötél, ám most harcolok. Szabadulni, szaggatni próbálom. Hátha sikerül. Küzdök, valahogy sikerül kicsit ellene tennem. A kötél ismét belém vág, mélyebbre és fájdalmasabban, mint eddig. Valahol valaki kacag. Hangja ismeretlen, jégcsap hideg, kékes lángok támadnak szemem előtt. A vihar felélénkül, a szél szemembe fúj, nem kapok levegőt. A tűz mardos, a fagy csíp, és a kéz rángat, szabadulni próbálva küzdök, helytelen, igaz, nem érdekel. Csak harcolok.

Egy kicsit enged, meglazul a hurok, csendben szítja az elkeseredés lázát. Forró láva éget belül, magával ragad a sodrása, lassan folyó elkeseredéssel éled fel bennem a dac. Küzdök, mert a csontkéz nem akarja. Leállok, mert a csontkéz táncot lát maga előtt a nem létező szemével a nem létező lánggal égő fantáziájában.

A harc egyre véresebb, lábamat felsebzi a szálkás padló, karomon a vérem csörgedez. A fehér kötél szövetébe kimoshatatlanul ott piroslik-melegszik a vörös vér. A harc egyre elkeserítőbb, a jégcsap hang egyre csak nevet, a csontkéz táncot járat. Szememből kiég a láng, már csak az akarat visz. Nézem magamat kívülről. Az üvegszemű, halott-arcú lányt, aki csak táncol, botladozik, lábnyoma véres, körös-körül vércseppek szállnak a karjáról. Haja lobog, hulla sápadt bőrén átviláglanak a kékes erek. És hallom a hangot, látom a csontkezet, karmos ujjával az egykor volt Én arcát simítja.

Gondolatok

Sziasztok!

Régóta írok gondolatokat, amelyek többnyire valamilyen esemény kapcsán jutnak az eszembe. Sokszor azért alkotom meg ezeket, hogy magamat nyugtassam velük. Gyakran tudatalatti elmélkedések és csak azután értem meg, miért jutottak eszembe, miután hónapokkal később visszaolvasom őket. Ezek közül szeretnék folyamatosan feltölteni az oldalra, amíg lesznek újabbak.

XxKokoroxX

Mit jelenthet a szó: ÉRTÉK.

Mindenkinek mást, de egyet biztosan. Az érték olyasvalami, amit sosem szeretnénk elveszíteni, a magunkénak akarjuk tudni, mert nincs annál fontosabb. Ám ez az érték mindig más és más, amint átértékelődik körülöttünk a világ, úgy kap új értelmet minden, s így valami új válik a legfontosabbá.

Minden ember  álljon meg egy pillanatra, 

S gondolja át, mi számára a legértékesebb.

Ha nincsenek álmaid, nincsenek céljaid.

Ha nincsen célod, nincs motivációd.
Ha nincs motivációd, nincs mi előre hajtson,
Ha nincs ez a hajtóerő, akkor nincs jövőd sem.
Ezért merj álmodni és bízz az álmaidban.

Ha életed minden percében vakon hiszel abban,

hogy a sorsod elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan,

sosem lesz elég erőd átírni a történetedet.

Az élet olyan, akár egy erdei ösvény.

Nem tudhatod, merre visz, mégis haladsz előre:

a fénybe vagy a sötétségbe.

A szálak a Te kezedben irányítódnak.

Könyörgés

Sziasztok! 

És íme ez az első bejegyzés a blogon! 

Sokat gondolkodtam, hogy mit osszak meg veletek először, és végül egy régebbi írásom mellett döntöttem. Remélem tetszeni fog nektek!

~Hope

Könyörgés

- A könyörgés tényleg megalázkodás? Vagy csak ragaszkodás valami fontos dologhoz? Nem olyan ez, mint bocsánatot kérni? A könyörgés semmivel sem megalázóbb... – a Nap lassan eltűnt a felhős égen. Alkony volt. Az a jellegzetes, augusztusi, véres alkony. Amikor minden vörösben fürdött azalatt a kicsi idő alatt, amíg a Nap aznapra végleg kilehelte a lelkét.

Nem szólt semmit, csak nézett engem. Némán és közönyösen bámult a szeme. A hideg is kilelt, nem akartam a szemébe nézni. Fáztam tőle és féltem. Annyi mindentől féltem, de legjobban tőle. Akkora hatalmat adtam a kezébe, hogy egy ujjmozdulattal képes lett volna elsöpörni engem a föld színéről. Ki tudja eddig miért nem tette. Halk, hosszú sóhajjal fordult el tőlem, és aznap este már nem nézett többet a szemembe.

Csak feküdtünk egymás mellett, mély csendbe burkolózva. Ez a csend jobb volt, mint a körénk boruló paplan. Melengetett, pokoli hűséget kölcsönzött a hálószobának. Ám ezt a takarót nem lehetett ledobni magunkról. De, lehetett volna, ha akarjuk. De sem ő, sem én nem akartuk. Így csak feküdtünk. Merev tagokkal, ügyelve, hogy ne érjünk a másikhoz. Mereven, karót nyelt gerinccel. Csak feküdni. Csak feküdni, ennyi kellett akkor neki.

Másnap reggel az ő szeme ébresztett. Egymás felé fordulva feküdtünk, köztünk vagy tíz centinyi távolság. A szeméből valami éppen eltűnő, érzelem féle csillogás intett búcsút nekem. És helyére beköltözött a csendes üresség. Olyan volt, mintha a világűrt nézném. Hideg és fekete és magányos és ijesztő. Nem és nem akartam nézni azt a kékségében is fekete tekintetet. Valami mégis megbabonázott rajta. Annyira más volt ő. És furdalt a félelmes kíváncsiság: mi volt az az eltűnő érzelem?

Ő kelt fel előbb. És elhúzta a függönyt. Egy pillanatra elvakított a kintről beömlő, vakító napfény. Aztán hozzászoktam. A hátamra fordultam, és kibámultam a nagy fényességbe. Láttam a Napot, a tegnap este meghalót, ahogy igyekezett felhő-paplanokat magára húzva ismét aludni térni. Láttam a fák között elhúzó szelet, ami elűzte az éjszakai fülledtséget. És láttam a szoba padlóján szétguruló fény-gyöngyöket. És láttam őt. Nem nézett rám.

Úgy tett, mintha ott se lettem volna. Éppen öltözött. És én csak nézni tudtam az izmok játékát, ahogy becsatolja a nadrágszíjat. Nem is akartam megszólalni. Bűn lett volna széttörni azt az üres hidegséget, ami köztünk volt. Eszembe jutott az egyik – még az iskolában tanult – költő két sora: „A Szíriusz van tőlem távolabb/ Vagy egy- egy társam?Jaj ki mondja meg.” És a közénk férkőző roppant jeges űr megértette velem azt, amit tizennyolc évesen még nem bírtam megemészteni.

Megállt az ágy végénél, és lassan rám emelte a tekintetét. Inge nem volt még begombolva, erős kontraszt volt közte és a napbarnított bőr között. Fogalmam sem volt miért áll ott, és néz engem. De én visszanéztem. Nem rebbent el a tekintete, egybeolvadt az enyémmel: kék a feketébe. Vagy fekete a kékbe? Nem tudom már. De nyugtalanított. Ismét láttam az ágyban látott, éppen elsuhanó érzelmet a szemében: megbánás csipetnyi lenézéssel.

- A könyörgés – nyitottam szóra a számat. Megdöbbentem a saját hangomtól: karcos volt és durva. Látszott a szemén, hogy megdöbbenti a hangom. – A könyörgés talán csak egy fegyver – szemében egy csepp derű lobbant. Arcán mosoly suhant volna át, ha minden rendben van. De nem volt. Csak nézett rám egy percig szótlanul, majd megvonta a vállát. Ezzel a mozdulattal kitörölte szeméből a derűt.

- A könyörgés a gyengék fegyvere – reflektált a szavaimra. Ez fájt. Hiába sütött megint a megbánás a tekintetében, ha a lenézés egyre erősödött vele szemben. Meghízott és legyőzte az apróra zsugorodott megbánó érzelmet. Égetett a tekintete. Majd elfordult.

Remegni kezdtem, és csüggedten felültem. Felhúztam a térdet és a sötétkék ágyneműre szegeztem a tekintetemet. Beláttam, hogy itt már hiába minden szó. Ő felsóhajtott, odalépett mellém, de nem ért hozzám. Éreztem a hezitálást a levegőben. Miért küzdjek, ha ő már nagyon régen feladta a játékot? Hezitáló, közöttünk feszülő keze erőtlenül hullott le. Még egy sóhajt hallottam, majd a hálószobaajtó hangos csapódását. A képek a falon megremegtek.

Olyan jó volt belesüllyedni valami fényes, ragyogó meleg dologba. Olyan volt, mintha egy fárasztó nap után ágyba kerültem volna. Belesüppedni a langyos ágynemű közé, érezni a redőit az arcom, a testem alatt. Ilyen volt az én menedékem. Mindenem meg volt ott: csend, nyugalom, melegség. Csak ő nem. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nincs is a kis világomban szükség rá. Elkeserített a gondolat.

Sírni támadt kedvem, ám már évek óta nem sírtam. A sírás a gyengék menedéke. És én nem akartam gyenge lenni. De az voltam, ő is megmondta: a könyörgés a gyengék fegyvere. De nem érdekelt! Nem és nem! Inkább leszek gyenge, mint gyáva és meghunyászkodó. Inkább, mintsem kiengedjem az ajtón!

Villám csapott belém. Most tettem meg. Nevetségesnek éreztem magamat, és kuncogás marta a torkomat. Éreztem, hogy ha egy kicsit is engedek, akkor az őrület – ami tegnap este belém itta magát – tért nyert. És nem akartam. Mert az a feladást jelentette volna. Ugyanúgy, mint a könnyek.

Felültem, és kibújtam a takaró alól. Az augusztusi napfény a lábamat sütötte, szinte égette. Jólesett, meleg volt. Elgémberedve éreztem magamat, mintha egész éjjel egy hűtőkamrában lettem volna. De voltaképpen ott is voltam: az érzelmek hűtőkamrájában. Ahova önként, ha nem is dalolva, de unszolás nélkül beléptem. És én magam zártam magamra az ajtót.

Kint az utcán élet nyüzsgött. Gyerekek szaladgáltak az utca egyik oldaláról a másikra, a szüleik óvón nézték, jön-e autó. Idős emberek ültek a házak előtti padokon, kedélyesen beszélgetve, pletykálva. Nyugodt volt az életük. Szemtelenül kinevettem őket. Kacagásom hisztérikus volt, és még én magam is szántam ennek a kacajnak a tulajdonosát.

Lábak dobogtak kintről, és feltépődött az ajtó. Ő állt ott a feltáruló résben, és zihált. Úgy zihált, mintha lefutotta volna a maratont. Űzött vadként esett be azon az ajtón, amin keresztül nemrég olyan fenséges módon távozott. Tekintetéből eltűnt a lenézés; üres volt. Olyan üres, mint az enyém. Nem szólt, csak az ő jellegzetes, hosszú lépteivel elém lépett. Felnéztem rá; nagyon magas volt.

Hirtelen esett térdre. Csontjának és a parketta találkozásnak éles hangja volt. Hosszú ideig visszhangzott körülöttünk. És ő csak térdelt, térdelt nagyon hosszúnak tűnő ideig. Majd átölelte a térdemet. Majdnem előreestem, olyan heves volt a mozdulata. Én nem válaszoltam rá, csak álltam, és néztem le rá. Ő a combomra hajtotta a fejét, arca melege simogatta a lábamat. Olvadni kezdtem, kívülről befelé. Ahogy ő is. Nem szólt, nem is nézett, csak érintett. És ez semmivel sem mondott többet, mint a közöttünk ülő, türelmetlen csend.